Március végén a szünetelő, majd befejezettnek nyilvánított bajnoki szezon során bejelentette visszavonulását Fazekas Nándor, a magyar kézilabdasportág kiemelkedő alakja, nagyszerű kapusa, aki Kecskeméten született. A 43 éves hírös városi hálóőrrel készítettünk múltidéző interjút a kezdetekről, Veszprémről, Németországról, a magyar válogatottról és Kecskeméthez kapcsolódó érzéseiről:

A hírös városban születtél és itt is kezdtél el kézilabdázni, illetve Lajosmizsén is játszottál fiatal korodban. Kipróbáltál más sportágakat is gyerekként, vagy rögtön a kézilabda mellett kötöttél ki?

Általános iskolában kerültem közel a sportokhoz, ugyanis jól futottam, jól pingpongoztam, jól fociztam. Atlétikaversenyeken, focitornákon vettem részt a társaimmal, a tanárok mindenhol elindítottak engem. Hetedikes koromban aztán felfigyeltek arra, hogy az átlagnál magasabb vagyok, és áttettek a sporttagozatos osztályba. 13 évesen így elkezdtem kézilabdázni.

Rögtön kapus lettél, vagy a mezőnyben is kipróbáltad magad?

Először a mezőnyben játszottam, de olyan ügyetlen voltam, hogy gyorsan beraktak a kapuba, hátha ott jobban megy majd a játék. Utólag nem nehéz megítélni, hogy ez jó döntés volt, mert – bár eleinte nem volt kapusmozgásom – vonzott a labda és jók voltak a reflexeim.

Nem sokkal később, 18 évesen már a Veszprém gárdája igazolt le, ahol klublegenda lettél. Ilyen fiatalon mennyire volt nehéz számodra elhagyni az otthonodat, Kecskemétet?

Nagyon nehéz volt. A családomban senki sem volt sportoló, így a szüleim sem tudták, mi vár rám, és én sem tudtam, mire vállalkozom. A tévében annak idején láttam a Veszprémet, a Szegedet és az Elektromost, rengeteg meccset néztem, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer el is jutok az egyik nagycsapathoz. Még Kecskeméten bekerültem a serdülő- és az ifi válogatottba, akkor figyeltek fel rám Kiss Szilárdék. Nem is volt kérdés senki részéről, hogy átigazolok, már 17 évesen aláírtam a szerződésemet, hogy amikor nagykorúvá válok, és kijárom a középiskolát, akkor megyek Veszprémbe.

18 évesen tehát odakerültél az egyik legnagyobb magyar csapathoz. Mennyire volt nehéz megküzdened a helyedért?

Harmadik számú kapusként érkeztem Veszprémbe a Perger-Svajlen kettős mögé, de úgy szerződtem oda hosszabb távra, hogy az első évemben kölcsönadtak Dunaújvárosba, ahol megmutathattam magamat az NB I/B-ben. Rengeteget számított a fejlődésemben az a szezon, így a következő idényre úgy térhettem vissza a Veszprémhez, hogy komolyabban számoltak velem, és nagyon jól éreztem magamat.

Azonban 2004-ben, 27 éves korodban, talán a pályád csúcsán Németországba igazoltál. Miért döntöttél így?

Akkoriban érkezett Veszprémbe Sterbik Árpád, aki azóta is nagyon jó barátom. Az edzőnk inkább Ápit favorizálta, ami teljesen érthető volt, mert a világ egyik, ha nem a legjobb kapusa volt. Régóta ott voltam a csapatnál, és imádtam Veszprémet, de mégis úgy éreztem, meg akarom mérettetni magamat. Magyarországon nem akartam másik klubhoz menni, ezért úgy gondoltam, hogy jól fog jönni egy külföldi kaland, hiszen megismerhetek új kultúrát, illetve nyelvet tanulhatok. Mivel Veszprémben nem játszottam olyan sokat, nem voltam a rivaldafényben, így nem a legnagyobb egyesületek kerestek meg, így egy kisebb klubhoz, a Lübbecke-hez kerültem. Ott sikerült bizonyítanom és két év után már jobb csapatok ajánlottak szerződést, és utána a Gummersbach-hoz igazoltam, ahol nagyszerű három évet töltöttem el. Olyan remek szakemberekkel dolgozhattam együtt, mint Sead Hasenefedic vagy Alfred Gislason, de olyan fantasztikus csapattársaim is voltak, mint Momir Ilic, Daniel Narcisse, Vedran Zrnic vagy Gudjon Sigurdsson.

Mennyire szerettél Németországban élni?

Honvágyam volt a családom miatt, de nagyon megszerettem Németországot és imádtam kint élni. Nagyon jól kijöttem mindenkivel, pár ex-csapattársammal még ma is tartom a kapcsolatot. Megismerhettem egy új kultúrát, megtanultam németül, illetve világklasszis játékososokkal és játékosok ellen játszhattam.

Öt évvel kiigazolásod után aztán visszatértél a Veszprémhez. Mi volt az oka ennek?

A fiam akkoriban már abban a korban volt, hogy iskolába kellett mennie, mi pedig nagy dilemmában voltunk, hogy hol kezdje el a tanulmányait. Jobbnak éreztük, ha közelebb vagyunk a családhoz, és a lelkiismeretemnek is úgy volt a jobb, ha visszatérünk Magyarországra. Úgy vélem, jól döntöttünk, és ezt követően megint nagyszerű éveket töltöttem el Veszprémben, ahol sok trófeát nyertünk.

Apropó trófeák. Még a Gummersbach csapatával EHF-kupát nyertél, ami az egyetlen nemzetközi aranyérmed. Ez volt talán életed legnagyobb sikere, vagy azért a veszprémi BL ezüstérmek, illetve a válogatottal elért olimpiai negyedik helyezések magasabb polcon szerepelnek a szívedben?

Nem merném kijelenteni, hogy az EHF-kupa megnyerése életem csúcsa, bár fantasztikus érzés volt nemzetközi szinten felemelni egy trófeát, de azért az még nagyobb siker volt, hogy a magyar válogatottal kétszer is olimpiai negyedikek lettünk, még akkor is, ha az éremszerzés nem jött össze. Azért a tizenegy magyar bajnoki címemet és a kilenc Magyar Kupa győzelmemet sem utolsó sorban említeném. Számomra mindegyik nagyon szép eredmény.

236-szoros válogatottnak mondhatod magad. Mennyire játszott az életedben megkülönböztetett szerepet, amikor Magyarországot képviselhetted?

Minden gyerek arról álmodik, hogy a címeres mezt magára húzhassa. Nekem ez sokszor megadatott, erre vagyok talán a legbüszkébb. Testközelből látom, hogy mennyi fiatal választotta és választja manapság is ezt a sportot, és rendkívül nehéz odakerülni a legjobbak közé, a válogatottba. Vannak olyan kiemelkedő kézilabdázók, akik 5-10 éven keresztül birtokolják az adott poszton az első számú szerepet, szóval rendkívül nehéz oda bekerülni. Sok munkával nekem ez sikerült. Többször kérdezik, nem vagyok-e elégedetlen, hiszen a sok világbajnokságról, Európa-bajnokságról és a két olimpiáról nem sikerült éremmel hazatérnünk, de azt gondolom, nem szabad telhetetlennek lenni. Voltak olyan ismerőseim, csapattársaim, akik ugyanolyan kimagasló eredményekkel rendelkeztek, mint én, mégis úgy hozta az élet számukra, hogy nem tudtak válogatottak lenni.

A Veszprémmel két Bajnokok-ligája fináléban is szerepeltél, mindkétszer veszített a magyar csapat. Emiatt van benned hiányérzet, vagy hasonló a helyzet, mint a válogatott kapcsán, hogy arra vagy büszke, amit elértél, és nem amiatt bánkódsz, hogy mi nem sikerült?

Kétszer is karnyújtásnyira voltunk a veszprémi klub nagy céljától és az álmunktól, de ezt is vissza tudom fordítani arra, hogy gondoljunk csak bele abba, hány millió játékos, gyerek vagy már profi sportoló vágyakozik arra, hogy egyáltalán a Bl-ben szerepelhessen, nemhogy a döntőig eljusson. Én felállhattam a dobogóra is a legnagyobb kupasorozatban. Ezt az oldalát kell nézni a dolognak, de persze van bennem némi keserűség, hiszen mégiscsak az lett volna a legszuperebb, ha megnyerjük a Bl-t.

A vírushelyzet miatt nem tudtad végig játszani az előző szezont, és egy befejezetlen idény közben döntöttél úgy, hogy abbahagyod a profi karriered. Nem maradt benned űr, hogy nem volt egy igazi lezárása a karrierednek?

Nem érzem úgy, hogy ez űrt hagyott volna bennem. Egész életemben elkerültek engem a sérülések, ám pont az utolsó szezonomban a térdem többször is fájt, illetve a szalagjaim is elszakadtak. Keveset tudtam pályára lépni az előző évadban, és ez talán egy figyelmeztető jelzés volt a testemtől felém. Majd jött a vírus, és abbahagytam. Onnan tudom, hogy nem kell ezt bánnom, mert a kézilabda mellett maradtam – az NB I-be frissen feljutott Veszprémi KKFT kapus- és másodedzője lettem – és amikor a kapusokkal dolgozom, és látom a mozdulataikat, azt érzem közben, hogy ez már nem hiányzik nekem. Csak az erőnléti edzések hiányoznak, ezért a felkészülést végig edzettem, futottam, kondiztam a srácokkal. Mikor lezártam aktív karrierem, azt hittem, jobban fog majd hiányozni, de 43 évesen már tudni kell abbahagyni. Át kellett és át is akartam adni a stafétabotot a fiataloknak.

Milyen érzésekkel szoktál visszatérni a szülővárosodba, illetve mennyit jársz Kecskeméten?

Nagyon jó érzésekkel térek vissza Kecskemétre, imádom a szülővárosomat, de sajnos kevés alkalmunk van hazalátogatni. Az edzésekkel, gyerekeim meccseivel és az iskolával be vannak táblázva a napjaink, hétvégéink. A három gyerekünk három felé jár nap, mint nap. Szomorú ezt kimondani, de ha egy évben már háromszor sikerül Kecskemétre utaznunk, akkor annak már nagyon örülök. Pedig 170 kilométer nem vészes távolság, mégis az időnk nehezen engedi azt, hogy többet menjünk haza, ezért legtöbbször anyukám szokott minket meglátogatni.

(Vizi Zalán | kesport.hu)

Képek forrása:

1. kép: eurosport.hosszabbitas.hu
2. kép: Phillip Ising
3. kép: MTI/Illyés Tibor
4. kép: jochapress.hu
5. kép: magyarnemzet.hu
6. kép: nemzetisport.hu
nyitókép: Tál Dominik – vehirsport.hu